Harmadik napunk, pontosabban negyvenedik óránk Norvégiában, de mintha már jó ideje itt lennénk. Nyilván az utazás adta élmények, az új környezet, a késő este tíz -tizenegyig is eltartó világosság okozza ezt az érzést. A borult ég, a nyirkosság, az eső folyton lógó lába, a szürke – barna színekben pompázó vidék viszont már kezd sok lenni számomra. És örülnék, ha az éjszakai didergéseknek is vége lenne. Az eső pászmákban zuhogott az éjjel. Megkomponáltan, szépen, ütemesen, kb. félórás közönként tartott szünetet, majd újra kezdte. Figyeltem, a sátor hogyan bírja. Ügyes darab, megúsztuk a beázást. A közép-, durvaszemcsés frakciójú homokos “tó”parton vertünk sátrat, ahol este két fiatal horgásszal találkoztunk. Ők fentebb, egy kis dombon ütöttek tábort, ahová nekünk is javasolták, de az túl vizenyősnek bizonyult. Lent a parton kiváló volt a homok, sokat nem is gondolkodtunk, már álltak is a sátrak. Ami elsőre tópartnak tűnt, az reggelre átalakult folyóparttá. Ezen a részen csak a természetes gátak miatt duzzadt tóvá. Reggelre az eső is emelt a vízszinten, és a távoli hegyek felől érkező zabolátlan folyóvíz is tovább duzzasztotta.
Kis reggeli séta a műút mentén, gránit-aplit gyűjtés, és az eszmélés, miért is van ennyi autó az úton: de hiszen hétfő van, munkanap! Az út, ami a hegyen át vezet Lysebothba (Fv500) keskeny, leginkább egysávos, ezért ha találkozunk egy szembejövő járművel, a lehetőségeket mérlegelve vagy tolatunk, vagy ő tolat. Helyenként épp ezért , és esetleg a fotós túrázókra is gondolva, kiszélesítették az utat. Persze nem mindig bírjuk kivárni az ilyen “parkolókat”, a táj, a szikrázó napsütés folyton megállásra késztet minket.
Nem vagyok autós turista, és nyilván a többiek sem azok, de ezt az utat gyalogszerrel jóval több nap alatt tudnánk megtenni, ami egészen más szervezést igényelne, mint ez a négy napos villámlátogatás. Például kezdjük a minimum két hetes szabadsággal. Látva a tájat, a lehetőségeket, egy jövőbeli terv már gondolataim íróasztalán hever.
A napsütés, és a melegedő idő óriásit dob rajtunk, annyit azért mégsem, hogy lelkesedjünk egy újabb “zarándoklat” túráért. Bármily híres és látványos is a Kjeragbolten, a sziklafalak közé szorult gránittömb, valahogy néhányunknak nem akaródzik a túra. Egyedül Ági vág neki, Csabi a parkolóig viszi kocsival, ahonnan indul a “kikövezett” út, és ahonnan nekiindulnak száz-meg százan is egy nap. Mi addig egy viszonylag eldugottabb helyen élvezzük a hegyek közt a napsütést, a reggelit, a pillanatot, hogy itt vagyunk. A megáradt patakkal és kisebb vízeséseivel kettészelt hegy meredek oldalából feltekintve a gerincre, végre belémhasít az a jó érzés, hogy igen, ez az, csak lenni, csak beszippantani a hegyi világba, ez kell.
Ami hüledezésre ad okot a természeti szépségeken kívül, az az irdatlan sok elektromos vezeték. Az ország javarészt vízerőművekben termelt áramot használ, ami áldásos. De a hálózatot végig kell vezetniük a legádázabb körülmények között is, a meredek sziklás oldalakon, vagy a vizenyős medencékben. Itt, a Kjerag régióban az étterem, a parkoló, a fogadóépület mellett ezek a batár nagy oszlopok képezik a civilizáció nyomát, a meredek, kb. 1000 m szintet leküzdő szerpentinező műúttal egyetemben.
Aki még nem járt Lysebothban , és nem is olvasott róla, azt meglepetésként érheti, ami lent, a településen fogadja. Gazdag kikötővárosnak képzeltem el, ahol a parton egymást érik a halas standok, sok a helybeli, és hagyományos házakkal van tele az utca. Mit utca, utcák! Tudom, hogy szeretem elengedni a fantáziám, de itt most nagyon mellélőttem. A turistákra épített két kempingen, egy parti kisbolt/jégkrémes/szuvenír shopon és a kompkikötőn kívül nemigen találtunk mást a tenger szintje felett nyolc méterre fekvő településen. A kihaltságán még az sem segített, hogy a leginkább bázisugrók által használt kempingben remek kocsmát találtunk. A csapolt, hideg sörből viszont csak egy korsóval engedtünk meg magunknak (hármunknak), annyira drágálltuk. Nyilván csak nekünk drága. 85 NOK, azaz kb. 2800,- Ft/ 4 dl és egy picike bónusz.
Sokat nem időzünk odalent a parton, teszünk egy kitérőt a Kjerag tömbjével szemközti oldalra, de befuccsol az út, a villanyoszlop telepítő munkások szorgos csapatával és a hegyen legelésző állatokkal találkozunk csak. Irány vissza a parkolóba, ahová Ágit várjuk majd. Több órás a túraút, kb. este hatra tippeljük, hogy befut. Addig Csabival nekivágunk az út elejének, legalább egy kicsit belekóstolunk, amúgy is, mintha már kevesebben lennének a hegyen….
Míg felfele kapaszkodunk, vissza-visszanézek a parkolóra. Milyen aprócska is, ilyen magasból! Sokan jönnek lefelé, megfontoltan, láncokba kapaszkodva, és pont ott csúsznak meg, ahol már agyonra fel van polírozva a gránitos felszín. Akik a láncoktól távolabb jönnek, még futnak is, olyan jó a tapadása a kőzetnek. A vizes részeken kapaszkodom, biztos, ami biztos. Csabi nem repdes a boldogságtól, mikor arra a kérdésére “Jó, de meddig megyünk?” Felmutatok az előttünk tornyosuló csúcsra. Addig!… aztán majd meglátjuk. Rettentő nagy ez a hegy, a kis apró hangyaemberek pedig szorgosan oda-vissza járnak az ösvényein. Ameddig a hegygerincen nem fordul át az út, addig tudjuk a szemünkkel követni a mozgást. Egy mély völgy felé érkezünk, benne kis tengerszemek, ez elég is lesz látnivalónak.
Fél öt körül érünk vissza a parkolóba, a szél és a hűvös miatt behúzódok a többiekhez az autóba. Hamarosan Ági is megérkezik, tele élménnyel. Csabi felveszi ismét a sofőr szerepét, és megállás nélkül tartunk Stavanger felé…kinek-kinek mi a terve, most csak az számít, hogy találjunk egy épkézláb sátorozóhelyet a városhoz viszonylag közel, mivel holnap délben már le kell adnunk az autót.