pirkanc.hu

Hát persze! Irtóan érdekel, az Olajipari Múzeummal együtt, a kikötővel, a piaccal, a macskaköves utcákra nyíló színesre festett faházaival, naná! Sokat nem olvastam előre az országról, sem Stavangerről, de egy útibeszámolóban ezt az ajánlást a városról még pont sikerült elcsípnem indulás előtt.

Javasoltam, ha már úgyis haza kell repülnünk kedden kora délután, a délelőttöt tölthetnénk a városban.

Vallom, hogy ahhoz, hogy picit is belekóstoljunk egy ország mibenlétébe, bele kell vetni magunkat a közösségi életébe is. Járni kell az utcáit, hallgatni az embereket pl. az újságosnál, a piacon, meg kell keresni a helyi “kisreteket” (kiskocsmát)… de persze kinek mit.

Most nem így alakult, az előző este talált remek tóparti szálláshelyen – megint csak egy turistaparadicsomban – ébreszt a kedd kora reggel. Stavanger pedig órákra van tőlünk.

Előző este, miután megtaláltuk az útmenti kempingezőhelyet, letáboroztunk. Mivel amúgy is sokáig világos volt, és mert nem volt mit tenni, Ági tett egy felfedezőutat a sziklafalakkal meredeken tagolt hegyoldalba. Sziklamászó helyet is talált kilátópontokat. Remek túracélpont lesz következő alkalomra. Mi négyen maradtunk a “táborban”. Kezdetben az autóban melegedtünk, és felpattintottunk pár doboz sört (sokat nem vettünk, fejenként kettőt) és semmittettünk. Néha pont kell egy ilyen félóra-óra, egy kisnihil. Amolyan landolás. A sátrak már álltak, a szél csapkodta őket, a tó hullámzott, az információs táblák profin ismertették a környéket a túraútvonalakkal, egyszóval, minden a helyén volt.

Hiányérzetem csak amiatt lehetett, hogy tudtam, kihagyjuk a városnézést, bár igazából egy percig sem aggasztott. Pontosabban nem ez aggasztott. Csak a lehetőségek elszalasztása, ami mindenkinek mást jelentett. Valaki ragaszkodik egy túrához, valaki másfajta túrához, valaki a pihenéshez, valakinek pedig teljesen mindegy, csapódik. Utóbbi a szerencsés, neki nem kell összehangolni semmit és senkit. Máskülönben valakinek engednie kell, és át kell konvertálnia a vágyait. Azt hiszem, ezalatt a landolás alatt ezen dolgoztam.

Kezdetben nem tudtam mit kezdeni magammal a tóparton. A hegyre felmenni a kényelmetlen bakancs miatt nemigen akaródzott, a kiserdőt pedig már megnéztem a sátor felett, izgalmas volt. Ott álltam a forgalmas műút menti tóparton, és valami hiányzott. Ha így érzünk, akkor ott belül hiányzik valami. A vágyaim átkonvertálásán dolgoztam. Aztán bekucorodtam én is a sátorba, a szél miatt most bent főztünk. A sört sem kívántam, a vacsorát sem. Csabi okosan lezárta a sátor külső szellőző nyílásait a betolakodó szél miatt, és hála neki, első éjszakám volt itt Norvégiában, hogy nem fáztam.

Reggel a ragyogó napsütés korán kicsalt. Bebarangoltam a kiserdőt nappali fényben is, néztem a tavat, de még mindig üresnek éreztem ha a felületén végigsiklattam a tekintetem. Nem megy ez, megint blokkol valami. Gyerünk Gabi, hagyd a csudába az egészet, fürödj le, süppedj bele a tőzegmohás talajba, és hamarosan vége lesz.

Reggeli szabadon. A napsütés áldását élvezzük. A szél feltámad, szárítja a sátrat, amit félig már le is bontottunk. A pakolás könnyen megy, alig maradt konzerv, amit idefele cipeltünk, most üresedik a hátizsák. A polifoamokon kívül, mást nem is igen teszünk Csabival a közös poggyászba, a sátrat is sikerül rétegenként a kishátizsákunkba pakolni. Ági tesz még egy tiszteletkört a hegyre, mi addig bepakolunk mindent a kocsiba.

Kész, slussz, passz. Indulás. A norvég rádió adását hallgatjuk, miközben egyre inkább a város vonzáskörzetébe kerülünk. Jönnek a megoldandó feladatok, például, hogy tankolni kell, a jegyeket pedig le kell menteni a telefonokra. És még a parkolóházat is meg kell találni.

Stavanger, a dél-norvégiai kisváros, nem is olyan kicsi. Az ország negyedik, Sandnessel együtt alkotott ‘konurbációja’ a harmadik legnépesebb városává emeli. Szárazföldön és szigeteken terül el, mérsékelt óceáni éghajlaton, ahol leginkább a szél az úr. A városban pedig az olajipar.

Ha valaki megkérdezi: “Akarja látni Stavanger óvárosát?” a válaszom továbbra is: Hát persze!

Amit javaslok Mindenkinek (bár még csak beszámolókból ismerem): Olajipari Múzeum https://www.norskolje.museum.no/en/

És íme egy kedvcsináló várostérkép:

Nos, hát a Preikestolenen túl a Lysefjord vize található, de én most a hegy megmászásán túli kalandjainkat tudósítom.

A csuromvizes csapat a kisautó melegében próbál száradni. Egy aprócska bibi merült fel, Messner nem találja a telefonját. Nem mintha őrülten fontos lenne neki, akinek nemrég lopták el a pénztárcáját, korábbi telefonját.. de azért adjunk egy esélyt a megtalálására. Oanes kompkikötőjében sikerül leparkolni és ideiglenesen birtokba venni a várótermet. Pillanatok alatt kiteregetünk, beizzítjuk a főzőt, és nekiállunk enni. Az egész szobát mintegy leendő hálóhelyként kezdjük kezelni. Messnerék remek ötletére ketten Csabival visszamennek az előző esti szálláshelyünkre, talán ott még meglehet a telefon. Így is lesz.

A kompra éppen felférünk, rohampakolás után szaladunk fel rá. Új vizekre evezünk.

Kezdek átmelegedni az autóban, pláne, hogy sikerült száraz ruhákba bújnom. Alig hagyjuk el a fjordot, Ági már elő is rukkol ötletével: mindegy hol, csak álljunk meg, túrázzunk ma még valahol. Sokat nem is várat magára a dolog, az út mentén egy birkalegelőkkel övezett részen a telefon térképén turistautakra lelünk: ez a Bynuten és Selvigstakken régió, kis tengerszemekkel, várrommal, kilátópontokkal tarkított túraparadicsoma. A 10 és 20 km-es túrakörök között próbálunk találni magunknak valót, egyrészt a sátorhely-keresés miatt, másrészt a legalább még 100 km-es előttünk álló út miatt is csupán belekóstolni tudunk a látványosnak ígérkező tájba.

A kezdetben alig emelkedő terepen az út a tehenek és birkák legelőjén halad keresztül. Kis emelkedő után, a távvezetékek sűrű láncolatával kísérve, jönnek a nyírfák, az örökzöldek, a hangák, a mohák, a sziklák. A tengerszemen meglepődve tavirózsákat látunk. Egy markáns úton megyünk, de a túraút letér róla, és egy kis csúcsot követően, a vizenyős tajgavilágba vezet bennünket.

Elől megyek, és bár roppantul tetszik az erdő, egy idő után a sok vizenyős hely, és a fák kerülgetése kezd aggasztani. Vajon meddig megyünk még ezen a lehetetlen helyen? Nem csak énnekem jár ezen a fejem, meg is beszéljük, amint kiérünk a nyeregbe, újratervezzük. Mert hogy itt vissza nem jövünk, mint ahogyan az eredeti tervünkben szerepelt, az egyszer biztos.

Felérve a nyeregbe, ami az erdőhatár felett, a sziklavilágban húzódik, összedugjuk a fejünket. Sok térképünk nincs. Csabi telefonja, a lefotózott információs tábla, na meg az eddig látottak alapján megegyezünk, hogy a balra eső sziklás csúcsot (Buløyfjellet, 513 m) megmásszuk, és valahogy a túloldalán lekeveredünk arra a széles útra, amiről tulajdonképpen letértünk a túraútvonal miatt, és ami megkerüli az Auratjørna tavat. Nekem csak annyi félelmem van, amennyit tapasztalatból szedtem össze Bulgáriában, és amiért azóta azt mondom, jelzett útról idegen helyen (országban) ne térjünk le. Persze azért reménykedem, valóban ilyen egyszerűen fog menni minden, mint ahogyan a térkép alapján elképzeljük.

Mindenki megy a maga tempójában, csendben. Kerülgetjük a lápokat, követjük a sziklabordákat. Felérve a véglegesnek tekinthető platóra, összegyűlünk, és újra rápillantunk a térképre. Az út alattunk fut, előttünk azonban egy viszonylag meredek oldal választ el tőle. Jobbra egy ház látszik az út mentén, talán arra enyhébb a lejtő. Csabi nekiindul a meredeknek, de hamar visszaszól, hogy nem jó. Túl veszélyes. Messner is lemegy, közben Ági a ház felé keres “utat”, Csabi pedig balra, a sziklabordák közti mélyedésben. Zolival állunk, várjuk, ki mit jelez, végül Csabi és Messner közös nevezőre talál lent a falban, így megindulunk libasorban utánuk.

Izgalmas leereszkedés következik, és mázlinkra semmi akadály nem jön közbe, hogy a széles köves útra tegyük a lábainkat.

A kiépített úton olyanok a kavicsok, mintha a gyöngyössolymosi Lila-bányából jöttek volna egyenesen. Persze ez csak a gránit, és különféle bontott változatai. Pompásak. A srácok elhúznak, mi maradunk a végére.

Este nyolc körül indulunk tovább a parkolótól. Fura ez a világosság, valahogy megtréfálja az embert. Az út során településeken haladunk át, és amíg nem köszönt ránk valóban az öreg este, próbálkozunk itt-ott a sörvásárlással. A végén már nem is a sör érdekel, egyszerűen maga a lehetőség, vagy a lehetőség hiánya izgat. Vasárnap este van, ilyenkor persze még az éttermek is bezárnak, nem hogy a kis boltok.

Világvége hangulat. Az eső szemerkél folyamatosan, a szürke sziklavilágból ömlenek mindenfelől a vízesések. Az elszórtan, tanyavilágszerűen felbukkanó faházakból itt-ott világosság szűrődik ki. Vajon kik élhetnek bennük, és miért? Miért éppen itt? Megyünk tovább, figyeljük a sátorhelyeket. Egy tópartnál lassítunk, gyanús, hogy itt már áll egy autó. Tökéletes hely, itt maradunk!

Dideregve ébredek a reggelre, a nyári hálózsák bizony itt most kevésnek bizonyul. Semmi sem változott, nem volt ár-apály, a motorcsónakok a helyükön, talán csak annyi történt, hogy a jet-ski-őrült túlpartiak lenyugodtak. A nap pedig apránként megmutatja magát a felhőfüggönyön át.

Nem kapkodjuk el a reggelit. Rákészülök gondolatban én is a nagy szikla megmászására. A bakancs, ami egy komoly magashegyi, csak azért jött velem, mert nem volt más tiszta túracipőm otthon, és nem akartam a repülőre sáros bakanccsal felszállni. Ilyen ez a trehányság. Úgyhogy a “milyen kényelmetlen, nem hajlik, fáj a sarkam” stb. nyavalygásokat elfelejthetem. 

Kilogisztikázzuk, Csabi kitesz bennünket a Preikestolen parkolója felett, egy mentőalakulatoknak fenntartott parkolóban, ahonnan a legkönnyebben meg tudjuk közelíteni a tanösvény útját. Visszamegy, leparkol az út menti szemetes konténernél, amit már tegnap kinéztünk, majd onnan utánunk fut. Minderre azért van szükség, mert egyöntetűen úgy döntöttünk, nem fizetjük ki a hivatalos parkoló fejenként kétezer forintos összegét. Csóró magyarok vagyunk.

Az idő kellemesen semmilyen, se hideg, se meleg, szélcsendes, az eső lába lóg. Tajgaidő.

Alig pár száz métert megyünk az erdei ösvényen, és beérkezünk a hivatalos túraútvonalba. Onnan tudjuk, hogy egy három fős japán csapattal találkozunk. És az információs táblával, ami igen jól szemlélteti az előttünk álló célt.

A gránitsziklák és az esős időben különösen zöld növényzet végig meghatározza utunkat. A nyíres, mohás, gyapjúsásos társulásoknál fapallókkal segítettek rá a gyalogútra. Az ösvény jól kijárt, a kusza, szedett-vedetten festett piros T betűk is követhetők. A sziklás oldalakon az út igencsak erodálódott, de lépcsőszerű kialakítással próbálják karbantartani. A víz mindenfelé folyik, kis zuhatagok képződnek szerteszét. Meseország. Egy már visszafelé tartó magyar turista srác csak annyit mond, látványban ez még semmi, ahhoz képest, ami majd fentebb vár minket. Magashegyi táj fogad, bár alig vagyunk 500 m körül.  

A sok turistától persze hamar frászt kapunk, de mi is csak egyek vagyunk a hegyet meghódítani vágyó turistacsapatból, tehát szavunk nem lehet. Nincs is. Főként távol-keleti túrázókkal találkozunk, és sok környező országbelivel. Magyarokkal elvétve. Szláv nyelven is sokan beszélnek körülöttünk. A tegnapi nap kihaltsága után ezen a pár kilométeres szakaszon most ránk zúdul egy plázányi ember. A Rysy megmászását juttatja eszembe, vagy bármelyik közkedvelt tátrai csúcsét a főszezonban. Tömeg, libasor, sokan a következő lépéseket keresik még, és bukdácsolnak. De ez ilyen, valahol el kell kezdeni, és örülök, hogy elkezdik. A cél előttük, és tele vannak elszántsággal.

Ha valaki Norvégiába megy, talán az egyik legalapvetőbb amit tudnia kell, hogy ez a terület a prekambriumban, 570 millió éve egy hatalmas kratonként, ősmasszívumként írta be magát a geológia történelmébe. Úgyis mint a Baltica földrész eleme. Az idők során a Kaledóniai-hegységrendszer kialakulásakor kapott egy erőteljes átalakulást, mely óriás (Himalája méretű) hegyláncok sorozatát eredményezte (410 millió éve). A perm időszakban (250 millió éve) már a Pangea részeként élvezte a trópusi-szubtrópusi klímát, és hagyta, hogy a külső erők koptassák felszínét. Dombvidékké történő erodálódása nagyjából 50 millió évvel ezelőtt ért véget, azt követően újabb tektonikai mozgásoknak köszönhetően kiemelkedett, és elnyerte jelenlegi magasságát. A jégkorszak (kb. 100 ezer éve) koptató hatása hozta létre a mai felszínt. A fjordok, gleccservölgyek, tengerszemek, az előrenyomuló, majd visszahúzódó jégtakaró nyomait őrzik.

Alapvető kőzete a 410 millió éves gránit, de megtalálható ennek metamorf változata, a gneisz, találunk üledékes kőzeteket (mészkő, homokkő), és palákat (főként agyagtartalmú kőzetek metamorfitjai), melyeket előszeretettel alkalmazták tetőfedésre is. A metamorf kőzetek szövetében az átalakulás hatására bizonyos irányítottságot (foliáció) vehetünk észre. A csillámos felszínükön kívül ez a jellegzetesség tűnik szembe elsőre.

A gránit felszínén szinte mindig látunk kisebb-nagyobb vetőket, a vetők mentén más anyagú kitöltéseket, ez lehet finomabb kristályos anyag, pl. aplit, vagy lehet kvarc-, kvarc-földpát telér. Van, hogy a durvább szemű gránit tölti ki a finomabb kristályos anyag hasadékait.

Az úton több helyen megállunk kitekingetni, nagyszerű kilátósziklák vannak. Szerencsére semmi sincs eltúlozva. Diszkrét a jelölés (kis T- jelzésű oszlopok, vagy néha-néha útjelző táblák távolságadatokkal), nincs kiépítés, láncos rész csak egy helyen van, ahol a sziklafal oldalában a rétegek éppen kifelé dőlnek. Egy menedékházat találunk, amit valószínűleg csak télen nyitnak meg(?) legalábbis most zárva találjuk. Ez is a környezetbe illő, semmi cicoma, csak a praktikusság és természetesség. Nincs külön kilátó, sem pad, nincs korlát, nyers, természetes minden. Jó ez a szemlélet.

Vizet és némi elemózsiát hoztunk magukkal. Messner például valami korábbi túra madárlátta -nagyon finom- puszedlijét, de van itt román sajtostallér is tavalyról. Itt ér be minket Csabi, innentől a csapat ha szét-széthúzódva is, de legalább már látótávolságra halad a csúcsig. A terep a sziklásságát leszámítva könnyű, a nagyobb kaptatókon túljutva, fent már csak valóban a sziklákon való lépkedés okozhat problémát. Ahogyan elnézem, valóban mindenféle cipőben, mindenféle korú emberek jönnek-mennek. Itt nem a sportteljesítmény a cél, hanem a zarándoklat a nagy sziklához. Mint, ahogy Szlovákiában a Krivánra, a lengyeleknél a Giewontra.

A sziklán meglepően kevesen vannak. Az utazás előtt olvasott élménybeszámolókban sorbanállásról írtak, ezt megússzuk, bár én ki sem megyek a szélére, valahogy túl sok már az egész “felhajtás” fotózkodás, szelfizés, magamutogatás. Valószínűleg velem van baj, de ilyen környezetben inkább menekülőre fogom, nem akarok vásári majom lenni. A sziklát látom, a tájat látom, inkább mennék már egy nyugodt helyre, ahol nem érzem magam mondjuk egy plázai szökőkutat fotózó tömeg kellős közepén.

Visszafelé Csabival kicsit bolyongunk a sziklák között, és végre a sok szürkeségben virágokra találunk.

Lefelé már ismerős minden, könnyen haladunk, főként, hogy a kocsikulcs nálunk, a többiek pedig előttünk mennek. Jócskán beelőztek a kalandozásunk alatt. Csabi szapora lépteit próbálom utánozni, de a túlzott magashegyi bakancsban továbbra is nehézkes a mozgás. Azért nem hagyom magam, ott lihegek a nyakába. A felfelé vezető két órás út visszafelé fél órásnak tűnik ebben a tempóban. Így is folyamatosan megállunk rácsodálkozni a létezőre. 

Csuromvizesen búcsúzunk Preikestolen világától. A túrára vett 5000, 10000 mm vízoszlopnyomást is kibíró esőkabátok helyett inkább a hagyományos, szellőzésmentes, jó kis szakadós műanyag esőkabátokkal kellett volna próbálkozni., mint életem első hargitai túráján. De sebaj, egyszer csak megszáradunk.

Az úton menet közben felvesszük a szintén csuromvizes társaságot és nekiindulunk Oanesbe, a komphoz, hogy aztán átkelve a túlpartra, Lysefjord északkeleti pontja, Lyseboth felé vegyük az irányt, a szintén híres norvég látványosság, a két sziklafal közé szorult gránitgömböc miatt.

Útközben azért történik még egy s más, de erről külön fejezet szól.

Preikestolen (604 m): kocsiparkolótól – kocsiparkolóig: közel 8 km, majd’ 400 m szint: 4 óra, kényelmes, fotós tempóban.  Vízvételre a fizetős parkolóban, pontosabban a “hüttében” van lehetőség.

Harmadik napunk, pontosabban negyvenedik óránk Norvégiában, de mintha már jó ideje itt lennénk. Nyilván az utazás adta élmények, az új környezet, a késő este tíz -tizenegyig is eltartó világosság okozza ezt az érzést. A borult ég, a nyirkosság, az eső folyton lógó lába, a szürke – barna színekben pompázó vidék viszont már kezd sok lenni számomra. És örülnék, ha az éjszakai didergéseknek is vége lenne. Az eső pászmákban zuhogott az éjjel. Megkomponáltan, szépen, ütemesen, kb. félórás közönként tartott szünetet, majd újra kezdte. Figyeltem, a sátor hogyan bírja. Ügyes darab, megúsztuk a beázást. A közép-, durvaszemcsés frakciójú homokos “tó”parton vertünk sátrat, ahol este két fiatal horgásszal találkoztunk. Ők fentebb, egy kis dombon ütöttek tábort, ahová nekünk is javasolták, de az túl vizenyősnek bizonyult. Lent a parton kiváló volt a homok, sokat nem is gondolkodtunk, már álltak is a sátrak. Ami elsőre tópartnak tűnt, az reggelre átalakult folyóparttá. Ezen a részen csak a természetes gátak miatt duzzadt tóvá. Reggelre az eső is emelt a vízszinten, és a távoli hegyek felől érkező zabolátlan folyóvíz is tovább duzzasztotta.

Kis reggeli séta a műút mentén, gránit-aplit gyűjtés, és az eszmélés, miért is van ennyi autó az úton: de hiszen hétfő van, munkanap! Az út, ami a hegyen át vezet Lysebothba (Fv500) keskeny, leginkább egysávos, ezért ha találkozunk egy szembejövő járművel, a lehetőségeket mérlegelve vagy tolatunk, vagy ő tolat. Helyenként épp ezért , és esetleg a fotós túrázókra is gondolva, kiszélesítették az utat. Persze nem mindig bírjuk kivárni az ilyen “parkolókat”, a táj, a szikrázó napsütés folyton megállásra késztet minket.

Nem vagyok autós turista, és nyilván a többiek sem azok, de ezt az utat gyalogszerrel jóval több nap alatt tudnánk megtenni, ami egészen más szervezést igényelne, mint ez a négy napos villámlátogatás. Például kezdjük a minimum két hetes szabadsággal. Látva a tájat, a lehetőségeket, egy jövőbeli terv már gondolataim íróasztalán hever.

A napsütés, és a melegedő idő óriásit dob rajtunk, annyit azért mégsem, hogy lelkesedjünk egy újabb “zarándoklat” túráért. Bármily híres és látványos is a Kjeragbolten, a sziklafalak közé szorult gránittömb, valahogy néhányunknak nem akaródzik a túra. Egyedül Ági vág neki, Csabi a parkolóig viszi kocsival, ahonnan indul a “kikövezett” út, és ahonnan nekiindulnak száz-meg százan is egy nap. Mi addig egy viszonylag eldugottabb helyen élvezzük a hegyek közt a napsütést, a reggelit, a pillanatot, hogy itt vagyunk. A megáradt patakkal és kisebb vízeséseivel kettészelt hegy meredek oldalából feltekintve a gerincre, végre belémhasít az a jó érzés, hogy igen, ez az, csak lenni, csak beszippantani a hegyi világba, ez kell.

Ami hüledezésre ad okot a természeti szépségeken kívül, az az irdatlan sok elektromos vezeték. Az ország javarészt vízerőművekben termelt áramot használ, ami áldásos. De a hálózatot végig kell vezetniük a legádázabb körülmények között is, a meredek sziklás oldalakon, vagy a vizenyős medencékben. Itt, a Kjerag régióban az étterem, a parkoló, a fogadóépület mellett ezek a batár nagy oszlopok képezik a civilizáció nyomát, a meredek, kb. 1000 m szintet leküzdő szerpentinező műúttal egyetemben.

Aki még nem járt Lysebothban , és nem is olvasott róla, azt meglepetésként érheti, ami lent, a településen fogadja. Gazdag kikötővárosnak képzeltem el, ahol a parton egymást érik a halas standok, sok a helybeli, és hagyományos házakkal van tele az utca. Mit utca, utcák! Tudom, hogy szeretem elengedni a fantáziám, de itt most nagyon mellélőttem. A turistákra épített két kempingen, egy parti kisbolt/jégkrémes/szuvenír shopon és a kompkikötőn kívül nemigen találtunk mást a tenger szintje felett nyolc méterre fekvő településen. A kihaltságán még az sem segített, hogy a leginkább bázisugrók által használt kempingben remek kocsmát találtunk. A csapolt, hideg sörből viszont csak egy korsóval engedtünk meg magunknak (hármunknak), annyira drágálltuk. Nyilván csak nekünk drága. 85 NOK, azaz kb. 2800,- Ft/ 4 dl és egy picike bónusz.

Sokat nem időzünk odalent a parton, teszünk egy kitérőt a Kjerag tömbjével szemközti oldalra, de befuccsol az út, a villanyoszlop telepítő munkások szorgos csapatával és a hegyen legelésző állatokkal találkozunk csak. Irány vissza a parkolóba, ahová Ágit várjuk majd. Több órás a túraút, kb. este hatra tippeljük, hogy befut. Addig Csabival nekivágunk az út elejének, legalább egy kicsit belekóstolunk, amúgy is, mintha már kevesebben lennének a hegyen….

Míg felfele kapaszkodunk, vissza-visszanézek a parkolóra. Milyen aprócska is, ilyen magasból! Sokan jönnek lefelé, megfontoltan, láncokba kapaszkodva, és pont ott csúsznak meg, ahol már agyonra fel van polírozva a gránitos felszín. Akik a láncoktól távolabb jönnek, még futnak is, olyan jó a tapadása a kőzetnek. A vizes részeken kapaszkodom, biztos, ami biztos. Csabi nem repdes a boldogságtól, mikor arra a kérdésére “Jó, de meddig megyünk?” Felmutatok az előttünk tornyosuló csúcsra. Addig!… aztán majd meglátjuk. Rettentő nagy ez a hegy, a kis apró hangyaemberek pedig szorgosan oda-vissza járnak az ösvényein. Ameddig a hegygerincen nem fordul át az út, addig tudjuk a szemünkkel követni a mozgást. Egy mély völgy felé érkezünk, benne kis tengerszemek, ez elég is lesz látnivalónak.

Fél öt körül érünk vissza a parkolóba, a szél és a hűvös miatt behúzódok a többiekhez az autóba. Hamarosan Ági is megérkezik, tele élménnyel. Csabi felveszi ismét a sofőr szerepét, és megállás nélkül tartunk Stavanger felé…kinek-kinek mi a terve, most csak az számít, hogy találjunk egy épkézláb sátorozóhelyet a városhoz viszonylag közel, mivel holnap délben már le kell adnunk az autót.