a “fjordulópont” kifejezés Messnertől származik. nagyokat kacagtam rajta, mikor kimondta, épp ott, azon a sziklakiszöggellésen, ahol a fjord befordult, vagy mi fordultunk be a heggyel. ezen kívül még két oka is van, hogy ezt választottam címként. egy barátom míg kint voltunk, kórházba került, másik barátom pedig lemondott róla, hogy tovább szelidítse a szívem, okkal. ezentúl minden másképp lesz. kacagni szeretnék, és mindkettőjüknek boldogságot. mindenkinek. és sem ki-, sem befjordulni nem szeretnék 🙂
Előzmények. Nagyjából egy hónappal az indulás előtt jött az üzenet Messnertől, hogy nem érdekelne-e Norvégia, pár napra? Olcsó a repjegy, ott helyben meg kihúzzuk, viszünk sátrat, kaját, egyszóval low budget. Csabit megkérdeztem, és aztán elindult minden a maga útján. A csapat pedig kiegészült 5 főre: Ági, Zoli, Messner, Csabi és én.
Június 1. szombat kora délután: Stavanger repterén az ötünkre összekészített éppen 20 kg-os poggyászt várja a csapat egyik része, ketten pedig nekilódulunk felkeresni az autókölcsönzőt (Budget office). Minden és mindenki összejön, körbefotózzuk a parkolóházban indulás előtt az autót, ami egyébként egy jó felépítésű hybrid autó (Norvégiában szinte minden autó elektromos, vagy hybrid – respect ), és nekiindulunk se térkép, se gps nélkül. Öten szerencsétlenkedünk, Csabi kezdetben az automata váltóval, én kezemben két okostelefonnal, de egyiken sem tudom behozni a hálózatot, vagy bármit, ami netet adna. Zoli telefonja egyedül ami “működőképes”, így egy idő után be is fogjuk, és már kezdjük megtalálni magunkat a világban. Gázpalack. Ez lebeg a szemünk előtt, mielőtt elnyargalunk messzi földre a hegyek közé, szereznünk kell gázpalackot. Megállunk egy boltnál, ahol megtudjuk, merre érdemes próbálkoznunk: egy OBI-szerű üzlet, és lőn, lesz, van palack. Irány tovább. A borús ég, a hűvös levegő, még nem csal mosolyt a számra, de valahogy így képzeltem el az első pillanatokat ennek a skandináv-félszigeti országnak a földjén.
Kiszállunk kicsit frissülni, körülnézni. Az öt ember 5, de inkább 10-féle fotóapparáttal jön elő a kis kaszniból. A birkák csak néznek az elkerített részen túlról, minden bizonnyal mosolyogni való lehet a szédelgő, jobbra-balra kattintgató, most tele, most makró, most nem tudom milyen eszközöket és testhelyzeteket variáló lények. Miközben egy idilli, békés útmenti tanyavilágba sikerül pottyannunk, ahol a busz is csak hétköznaponként jár, összesen napi háromszor.
Ez itt a Sandnes régió, ahol tóvidékek és hegyek alkotják a tájat, bár a tavakból sokat nem látunk, a hegyek ellenben szinte végigkísérik utunkat. Ami érdekesség számomra, az utak felfestése: záróvonalat a másodrendű utak nemigen kapnak, csak kényes helyeken, viszont az utak széleit gondosan jelzik.
Lauvvik felé tartunk, a kompkikötőbe. Senki nem készült egetrengető tervekkel, Csabi minden energiája az autókölcsönzés – nemzetközi jogsi – credit/debit hitelkártya problémakörére korlátozódott, és a pénzváltásra, nem utolsó sorban pedig a bevásárlásra – kettőnkre. Nekem a munkám a napi 8 órán kívül több óra utazásból állt, ami nehezített bármiféle intézkedést, de esténként még az útvonaltervezést is. Nem volt agyam, kedvem, hagytam az egészet lutrira. Induláskor nyomtattam ki pár oldalt a wikipédiáról, hogy legyen valamiféle fogalmunk az országról. A többiek hasonlóan. Egy dologban biztosak voltunk, a Prédikáló-székhez, vagy Szószék-sziklához mindenképpen el akartunk jutni. Ez a szikla egy vetők mentén kipreparálódott sima felszínű gránitszikla, egy óriási placc, mely aláhajlással, több száz métert zuhan a Lysefjord (Fény fjord) vize felé. Lássuk az adatait: Preikestolen (604 méter). Jelenlegi ismeretek szerint a rajta keresztülhúzódó vető az utóbbi időben 3 mm-rel tágult, ami nem jelent jót. A csavarokkal egyébként is megerősített rész túl gyorsan tágul. A geológiai intézet munkatársai attól tartanak, leszakadása a fjord vízszintjének emelkedésével, így áradással is járna. Pillanatnyilag folyamatosan megfigyelik a mozgását. Nos. Ezt ekkor még nem tudtuk. De elindultunk felé.
A kompkikötőben kezdetben csak lézengenek az autók, meg mi is. Eszembe juttatta a 2017-es albán – macedón határátlépésünket. Sehol senki, még talán határőrök sem, vagy épp sziesztáztak. Mi ketten meg becsámborgunk a szigorúan védett területrészre és álltunk tanácstalanul. Csak jön valaki, csak kérnek valamit? Jött. Itt pedig a komphajó jön, egy jó húsz perc múlva. Addig felderítjük az objektumot.
A kompra kártyával veszünk jegyet, hogy ne a készpénzt költsük, ki tudja mikor, hol kell még használnunk az amúgy kivételesen szép norvég pénzt.
Az árakról nem írtam még. Mindenki tudta, aki kijött Norvégiába, hogy drágaságra kell számítani. Sehova nem ülünk be, semmit nem fogunk meg, és persze semmit nem veszünk meg. Ez egy jó kiindulás, ebből nyilván úgyis fogunk engedni. A stavangeri első megállónk egy bolt volt, feltankoltunk, legalább vizet, kenyeret kellett vennünk. Tényleg minimális dolgokra költöttünk. És WC-papírra. A mai napig megvan még a norvég papír, annyira gazdaságos! Csinálok egy összegzést, hasznos:
- ~ 34,- Ft = 1 NOK. Kártyát sok helyen elfogadnak, ami jó hír.
- Bolt: minden kb. minimum 3× drágább, mint nálunk, pl. a kenyér, a vaj, a sajt, az ásványvíz stb. Aki nem tud/akar sokat költeni kajára, érdemes az akciókat figyelnie, akkor kb. olyan áron kaphatja, mint nálunk normál esetben.
- A komp 224 korona Lauvvrik – Oanes között egy személyautóra és 4 főre (a sofőrre nem számolnak díjat).
- Alkoholt, pl. sört út menti büfékben nem lehet kapni. Kóla, üdítő, energiaital bőségesen szerepel a kínálatban.
- Fizetős utak: kamerás rendszer van, nekünk a bérelt autó díjával vonták le a 100 NOK összeget (oda-vissza használtunk egy szakaszt).
- Tankolás: az 5 fős hybrid autót 3 napos használat után 370 NOK összegért tankoltuk tele benzinnel. Kb. 520 Ft / liter.
Vissza a komphoz. Minden olyan gördülékenyen megy, mindenki precízen teszi a dolgát, az itthoni megszokott magyaros mentalitású kompozásokhoz képest ez professzionális, szinte robotikus. 15 perc és már a túlsó part Oanes településének főútjára gurulunk ki. Irány a szikla, nézzük meg legalább a környékét, bár még abban sem állapodtunk meg, mit csináljunk aznap. Délután fél 5. Sátorhelyet kell keresni, de mivel este 22-ig ezen a szélességi körön még szinte nappali fény van, így ráérünk, túrázhatunk is. Az esős, csepergős idő nem túl biztató. A parkolás szinte lehetetlennek tűnik a kijelölt fizetős helyen kívül. Oda-vissza megnézzük az utat, kisebb beugrókat találunk ugyan, de egyik sem meggyőző, pláne, hogy olyan táblajelöléssel találkozunk (M betű) ami nem éppen segít bennünket. Végül közös óhajra megállunk egy helyen, ahol a legközelebbről csodálhatjuk a távoli hatalmas szürke gyapjúzsákforma sziklákról lezúduló vízesést. A vizenyős tőzegmohalápot pedig testközelből.
A nyíres tőzegmohaláp társulás csodálatos világa megérteti velem, hogy itt vagyunk északon. Sem a fjordátkelés, sem a norvég betűk nem tudták még beengedni a tudatomba azt, hogy hol is járok. Visszaautózunk Jøssangvegen településéig, és megpróbálunk táborhelyet keresni. Egy elhagyatott telken állunk félre, és lesétálunk a partra.
Sok lehetőséget nem találva, továbbgurulunk a parttal párhuzamosan, és a táblákon jelzett kempinget keressük meg. Egy csónakház, lakókocsi-parkolóval, elektromos feltöltési lehetőséggel. Megvan a tökéletes hely! A sziklatömbökkel megmagasított part valamennyire védelmet ad a széltől. Meghúzzuk magunkat a csónakház széle és a part között. Két sátornyi hely, príma. A fjord vize az Északi-tengeré, a távoli daruk pedig Stavangeré, mint arra fény derül a következő napon. De addig is, vacsora, vacsora közben egy izgalmas felszínt fedezek fel, éjjel pedig a még mindig derengő fényben a tengerre hajózó vikingeket idézem meg. Órákig nem fogott meg a víz, sem a környező hegyek látványa, mintha valami leblokkolt volna bennem. Talán ennyi idő kellett, hogy megérkezzek istenigazából erre a szürke, mégis zöldellő, vizenyős földre. Éjszaka a fjord mentén mindenki kicsit vikinggé válik.
