Amikor 2018-ban arra az elhatározásra jutottam, hogy szeretnék egy teljesítménytúrát szervezni, annak több oka is volt. Leginkább ezek:
- jó pár teljesítménytúrán részt vettem, akár indulóként, akár szervezőként 1992 óta, egy-két terepfutó/futóversenyt is láttam már, és az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy nem jó irányba tartunk. Túl sok esetben inkább egy mesterséges, “túlrendezett” sportrendezvénynek hatnak ezek a túrák, rengeteg felesleges dologgal, és egyre kevesebb átélhető természetességgel. Ezenkívül pazarlásra, szemétgyártásra adnak lehetőséget, nem ösztönöznek a környezet-, és természettudatos, sőt sokszor a tudatos életre, leszámítva a lényeget, hogy kiviszik az embereket az erdőbe és megmozgatják őket. De természetesen tisztelet a kivételnek, számos túra ellentmond ennek, mégis úgy éreztem, alapjaiban nem stimmelnek, kezd kiveszni a szimbiózis – pontosabban a minimális parazitizmus – a természettel. Nyilván itt el kell gondolkodni, miért is jön létre egy ilyen túra, mi a célja, kiket szólít meg és mit ad nekik, és mivel valóban a sporttevékenység kategóriába tartozik, miért is akarom én másképp látni? Manapság a legdurvább esetet nézve, megtízszereződött a ’90-es évekhez képest egy-egy túra létszáma, ezt pedig már másképp kell kezelni, ez már valóban rendezvényt igényel. Mégis, úgy éreztem, változtatni kell ezen az irányon és egy tudatosabb, figyelmesebb, önállóbb természetjárás felé kell terelni az ilyen jellegű túrákat.
- a kiszalagozás, a lógó műanyag szalagok látványa, a festékszóróval felfújt jelek, a műanyag poharak, tányérok hada a pontokon, vagy a célban, az általában rossz minőségű, műanyag csomagolású csokik, a plecsnik, és az a kultúra is, amit mindez generált, elvették a kedvemet. Persze kérdés, akkor miért mentem el újra, és újra? Nyilván nem ezért, viszont sokszor ezért hagytam ki hónapokra is. A túrák attól még ugyanúgy zajlottak, ha ott voltam, ha nem. Az útvonalakon tapasztalható elhullajtott friss csokipapír, banánhéj, kiürült izogél tubusok, flakonok, gondolom nem csak nekem szúrtak és szúrnak szemet. Nem feltételezem, hogy szándékos eldobásról lenne szó, inkább figyelmetlenségről, de ez nem mentesíti a túrázót. Felgyorsultunk, mint körülöttünk a világ, és sokszor figyelmetlenekké válunk. Nyilván ez az egyik oka. Ezen a szervezők is tudnának változtatni. Nem a szemétszedéssel, ami persze hasznos és szinte kötelező, hanem a nyújtott szolgáltatásokkal. Az a célunk, hogy minél több embert kimozdítsunk a természetbe, és mozgásra serkentsük őket. Emellett az is cél, hogy a természet, az ember, és a környezet viszonyát élhető egyensúlyban tartsuk, amiből csak merít és fejlődik az ember, hovatovább a környezet is, például egy kistelepülés idegenforgalma, szolgáltatóhálózata.
- fejemben régóta érlelődött a gondolat, hogy be kellene mutatni azokat a helyeket is az országban, amerre még nem vitt, vagy csak érintette egy-két teljesítménytúra. Természetesen a fenti szemléletben.
- 42. évemet töltöttem be abban az évben, és adta magát, hogy ennek alkalmából egy maratoni távval “lepjem meg” magam, és másokat – ennyi öncélúságot gondoltam, megengedhetek az életben
- rettentően izgatott, milyen lehet létrehozni egy rendezvényt, az első “cölöpleveréstől” a “hintaszékbe ülésig”. Egyedül kitalálni, belevágni, megvalósítani, az útvonal kitervelésétől az engedélyek, és a szükséges anyagok beszerzésén át a lebonyolításig. Nyilván a megvalósítási fázisban kellenek társak, különben mit sem ér az egész, és hátradőlni a székben is közösen jó. Az “egyedül” mégis fontos volt nekem, mert bár számos profi túraszervező ismerősöm van, azt szerettem volna, ha látom, és átélem a folyamatot, minden buktatójával és felemelő élményével együtt. Mert enélkül kicsit olyan lenne, mintha szántszándékkal “kispistáznék”.
https://www.facebook.com/events/287497688770636/
https://www.facebook.com/events/337025983734602/
