Dideregve ébredek a reggelre, a nyári hálózsák bizony itt most kevésnek bizonyul. Semmi sem változott, nem volt ár-apály, a motorcsónakok a helyükön, talán csak annyi történt, hogy a jet-ski-őrült túlpartiak lenyugodtak. A nap pedig apránként megmutatja magát a felhőfüggönyön át.
Nem kapkodjuk el a reggelit. Rákészülök gondolatban én is a nagy szikla megmászására. A bakancs, ami egy komoly magashegyi, csak azért jött velem, mert nem volt más tiszta túracipőm otthon, és nem akartam a repülőre sáros bakanccsal felszállni. Ilyen ez a trehányság. Úgyhogy a “milyen kényelmetlen, nem hajlik, fáj a sarkam” stb. nyavalygásokat elfelejthetem.
Kilogisztikázzuk, Csabi kitesz bennünket a Preikestolen parkolója felett, egy mentőalakulatoknak fenntartott parkolóban, ahonnan a legkönnyebben meg tudjuk közelíteni a tanösvény útját. Visszamegy, leparkol az út menti szemetes konténernél, amit már tegnap kinéztünk, majd onnan utánunk fut. Minderre azért van szükség, mert egyöntetűen úgy döntöttünk, nem fizetjük ki a hivatalos parkoló fejenként kétezer forintos összegét. Csóró magyarok vagyunk.
Az idő kellemesen semmilyen, se hideg, se meleg, szélcsendes, az eső lába lóg. Tajgaidő.
Alig pár száz métert megyünk az erdei ösvényen, és beérkezünk a hivatalos túraútvonalba. Onnan tudjuk, hogy egy három fős japán csapattal találkozunk. És az információs táblával, ami igen jól szemlélteti az előttünk álló célt.
A gránitsziklák és az esős időben különösen zöld növényzet végig meghatározza utunkat. A nyíres, mohás, gyapjúsásos társulásoknál fapallókkal segítettek rá a gyalogútra. Az ösvény jól kijárt, a kusza, szedett-vedetten festett piros T betűk is követhetők. A sziklás oldalakon az út igencsak erodálódott, de lépcsőszerű kialakítással próbálják karbantartani. A víz mindenfelé folyik, kis zuhatagok képződnek szerteszét. Meseország. Egy már visszafelé tartó magyar turista srác csak annyit mond, látványban ez még semmi, ahhoz képest, ami majd fentebb vár minket. Magashegyi táj fogad, bár alig vagyunk 500 m körül.
A sok turistától persze hamar frászt kapunk, de mi is csak egyek vagyunk a hegyet meghódítani vágyó turistacsapatból, tehát szavunk nem lehet. Nincs is. Főként távol-keleti túrázókkal találkozunk, és sok környező országbelivel. Magyarokkal elvétve. Szláv nyelven is sokan beszélnek körülöttünk. A tegnapi nap kihaltsága után ezen a pár kilométeres szakaszon most ránk zúdul egy plázányi ember. A Rysy megmászását juttatja eszembe, vagy bármelyik közkedvelt tátrai csúcsét a főszezonban. Tömeg, libasor, sokan a következő lépéseket keresik még, és bukdácsolnak. De ez ilyen, valahol el kell kezdeni, és örülök, hogy elkezdik. A cél előttük, és tele vannak elszántsággal.
Ha valaki Norvégiába megy, talán az egyik legalapvetőbb amit tudnia kell, hogy ez a terület a prekambriumban, 570 millió éve egy hatalmas kratonként, ősmasszívumként írta be magát a geológia történelmébe. Úgyis mint a Baltica földrész eleme. Az idők során a Kaledóniai-hegységrendszer kialakulásakor kapott egy erőteljes átalakulást, mely óriás (Himalája méretű) hegyláncok sorozatát eredményezte (410 millió éve). A perm időszakban (250 millió éve) már a Pangea részeként élvezte a trópusi-szubtrópusi klímát, és hagyta, hogy a külső erők koptassák felszínét. Dombvidékké történő erodálódása nagyjából 50 millió évvel ezelőtt ért véget, azt követően újabb tektonikai mozgásoknak köszönhetően kiemelkedett, és elnyerte jelenlegi magasságát. A jégkorszak (kb. 100 ezer éve) koptató hatása hozta létre a mai felszínt. A fjordok, gleccservölgyek, tengerszemek, az előrenyomuló, majd visszahúzódó jégtakaró nyomait őrzik.
Alapvető kőzete a 410 millió éves gránit, de megtalálható ennek metamorf változata, a gneisz, találunk üledékes kőzeteket (mészkő, homokkő), és palákat (főként agyagtartalmú kőzetek metamorfitjai), melyeket előszeretettel alkalmazták tetőfedésre is. A metamorf kőzetek szövetében az átalakulás hatására bizonyos irányítottságot (foliáció) vehetünk észre. A csillámos felszínükön kívül ez a jellegzetesség tűnik szembe elsőre.
A gránit felszínén szinte mindig látunk kisebb-nagyobb vetőket, a vetők mentén más anyagú kitöltéseket, ez lehet finomabb kristályos anyag, pl. aplit, vagy lehet kvarc-, kvarc-földpát telér. Van, hogy a durvább szemű gránit tölti ki a finomabb kristályos anyag hasadékait.
Az úton több helyen megállunk kitekingetni, nagyszerű kilátósziklák vannak. Szerencsére semmi sincs eltúlozva. Diszkrét a jelölés (kis T- jelzésű oszlopok, vagy néha-néha útjelző táblák távolságadatokkal), nincs kiépítés, láncos rész csak egy helyen van, ahol a sziklafal oldalában a rétegek éppen kifelé dőlnek. Egy menedékházat találunk, amit valószínűleg csak télen nyitnak meg(?) legalábbis most zárva találjuk. Ez is a környezetbe illő, semmi cicoma, csak a praktikusság és természetesség. Nincs külön kilátó, sem pad, nincs korlát, nyers, természetes minden. Jó ez a szemlélet.
Vizet és némi elemózsiát hoztunk magukkal. Messner például valami korábbi túra madárlátta -nagyon finom- puszedlijét, de van itt román sajtostallér is tavalyról. Itt ér be minket Csabi, innentől a csapat ha szét-széthúzódva is, de legalább már látótávolságra halad a csúcsig. A terep a sziklásságát leszámítva könnyű, a nagyobb kaptatókon túljutva, fent már csak valóban a sziklákon való lépkedés okozhat problémát. Ahogyan elnézem, valóban mindenféle cipőben, mindenféle korú emberek jönnek-mennek. Itt nem a sportteljesítmény a cél, hanem a zarándoklat a nagy sziklához. Mint, ahogy Szlovákiában a Krivánra, a lengyeleknél a Giewontra.
A sziklán meglepően kevesen vannak. Az utazás előtt olvasott élménybeszámolókban sorbanállásról írtak, ezt megússzuk, bár én ki sem megyek a szélére, valahogy túl sok már az egész “felhajtás” fotózkodás, szelfizés, magamutogatás. Valószínűleg velem van baj, de ilyen környezetben inkább menekülőre fogom, nem akarok vásári majom lenni. A sziklát látom, a tájat látom, inkább mennék már egy nyugodt helyre, ahol nem érzem magam mondjuk egy plázai szökőkutat fotózó tömeg kellős közepén.
Visszafelé Csabival kicsit bolyongunk a sziklák között, és végre a sok szürkeségben virágokra találunk.
Lefelé már ismerős minden, könnyen haladunk, főként, hogy a kocsikulcs nálunk, a többiek pedig előttünk mennek. Jócskán beelőztek a kalandozásunk alatt. Csabi szapora lépteit próbálom utánozni, de a túlzott magashegyi bakancsban továbbra is nehézkes a mozgás. Azért nem hagyom magam, ott lihegek a nyakába. A felfelé vezető két órás út visszafelé fél órásnak tűnik ebben a tempóban. Így is folyamatosan megállunk rácsodálkozni a létezőre.
Csuromvizesen búcsúzunk Preikestolen világától. A túrára vett 5000, 10000 mm vízoszlopnyomást is kibíró esőkabátok helyett inkább a hagyományos, szellőzésmentes, jó kis szakadós műanyag esőkabátokkal kellett volna próbálkozni., mint életem első hargitai túráján. De sebaj, egyszer csak megszáradunk.
Az úton menet közben felvesszük a szintén csuromvizes társaságot és nekiindulunk Oanesbe, a komphoz, hogy aztán átkelve a túlpartra, Lysefjord északkeleti pontja, Lyseboth felé vegyük az irányt, a szintén híres norvég látványosság, a két sziklafal közé szorult gránitgömböc miatt.
Útközben azért történik még egy s más, de erről külön fejezet szól.
Preikestolen (604 m): kocsiparkolótól – kocsiparkolóig: közel 8 km, majd’ 400 m szint: 4 óra, kényelmes, fotós tempóban. Vízvételre a fizetős parkolóban, pontosabban a “hüttében” van lehetőség.