Nos, hát a Preikestolenen túl a Lysefjord vize található, de én most a hegy megmászásán túli kalandjainkat tudósítom.
A csuromvizes csapat a kisautó melegében próbál száradni. Egy aprócska bibi merült fel, Messner nem találja a telefonját. Nem mintha őrülten fontos lenne neki, akinek nemrég lopták el a pénztárcáját, korábbi telefonját.. de azért adjunk egy esélyt a megtalálására. Oanes kompkikötőjében sikerül leparkolni és ideiglenesen birtokba venni a várótermet. Pillanatok alatt kiteregetünk, beizzítjuk a főzőt, és nekiállunk enni. Az egész szobát mintegy leendő hálóhelyként kezdjük kezelni. Messnerék remek ötletére ketten Csabival visszamennek az előző esti szálláshelyünkre, talán ott még meglehet a telefon. Így is lesz.
A kompra éppen felférünk, rohampakolás után szaladunk fel rá. Új vizekre evezünk.
Kezdek átmelegedni az autóban, pláne, hogy sikerült száraz ruhákba bújnom. Alig hagyjuk el a fjordot, Ági már elő is rukkol ötletével: mindegy hol, csak álljunk meg, túrázzunk ma még valahol. Sokat nem is várat magára a dolog, az út mentén egy birkalegelőkkel övezett részen a telefon térképén turistautakra lelünk: ez a Bynuten és Selvigstakken régió, kis tengerszemekkel, várrommal, kilátópontokkal tarkított túraparadicsoma. A 10 és 20 km-es túrakörök között próbálunk találni magunknak valót, egyrészt a sátorhely-keresés miatt, másrészt a legalább még 100 km-es előttünk álló út miatt is csupán belekóstolni tudunk a látványosnak ígérkező tájba.
A kezdetben alig emelkedő terepen az út a tehenek és birkák legelőjén halad keresztül. Kis emelkedő után, a távvezetékek sűrű láncolatával kísérve, jönnek a nyírfák, az örökzöldek, a hangák, a mohák, a sziklák. A tengerszemen meglepődve tavirózsákat látunk. Egy markáns úton megyünk, de a túraút letér róla, és egy kis csúcsot követően, a vizenyős tajgavilágba vezet bennünket.
Elől megyek, és bár roppantul tetszik az erdő, egy idő után a sok vizenyős hely, és a fák kerülgetése kezd aggasztani. Vajon meddig megyünk még ezen a lehetetlen helyen? Nem csak énnekem jár ezen a fejem, meg is beszéljük, amint kiérünk a nyeregbe, újratervezzük. Mert hogy itt vissza nem jövünk, mint ahogyan az eredeti tervünkben szerepelt, az egyszer biztos.
Felérve a nyeregbe, ami az erdőhatár felett, a sziklavilágban húzódik, összedugjuk a fejünket. Sok térképünk nincs. Csabi telefonja, a lefotózott információs tábla, na meg az eddig látottak alapján megegyezünk, hogy a balra eső sziklás csúcsot (Buløyfjellet, 513 m) megmásszuk, és valahogy a túloldalán lekeveredünk arra a széles útra, amiről tulajdonképpen letértünk a túraútvonal miatt, és ami megkerüli az Auratjørna tavat. Nekem csak annyi félelmem van, amennyit tapasztalatból szedtem össze Bulgáriában, és amiért azóta azt mondom, jelzett útról idegen helyen (országban) ne térjünk le. Persze azért reménykedem, valóban ilyen egyszerűen fog menni minden, mint ahogyan a térkép alapján elképzeljük.
Mindenki megy a maga tempójában, csendben. Kerülgetjük a lápokat, követjük a sziklabordákat. Felérve a véglegesnek tekinthető platóra, összegyűlünk, és újra rápillantunk a térképre. Az út alattunk fut, előttünk azonban egy viszonylag meredek oldal választ el tőle. Jobbra egy ház látszik az út mentén, talán arra enyhébb a lejtő. Csabi nekiindul a meredeknek, de hamar visszaszól, hogy nem jó. Túl veszélyes. Messner is lemegy, közben Ági a ház felé keres “utat”, Csabi pedig balra, a sziklabordák közti mélyedésben. Zolival állunk, várjuk, ki mit jelez, végül Csabi és Messner közös nevezőre talál lent a falban, így megindulunk libasorban utánuk.
Izgalmas leereszkedés következik, és mázlinkra semmi akadály nem jön közbe, hogy a széles köves útra tegyük a lábainkat.
A kiépített úton olyanok a kavicsok, mintha a gyöngyössolymosi Lila-bányából jöttek volna egyenesen. Persze ez csak a gránit, és különféle bontott változatai. Pompásak. A srácok elhúznak, mi maradunk a végére.
Este nyolc körül indulunk tovább a parkolótól. Fura ez a világosság, valahogy megtréfálja az embert. Az út során településeken haladunk át, és amíg nem köszönt ránk valóban az öreg este, próbálkozunk itt-ott a sörvásárlással. A végén már nem is a sör érdekel, egyszerűen maga a lehetőség, vagy a lehetőség hiánya izgat. Vasárnap este van, ilyenkor persze még az éttermek is bezárnak, nem hogy a kis boltok.
Világvége hangulat. Az eső szemerkél folyamatosan, a szürke sziklavilágból ömlenek mindenfelől a vízesések. Az elszórtan, tanyavilágszerűen felbukkanó faházakból itt-ott világosság szűrődik ki. Vajon kik élhetnek bennük, és miért? Miért éppen itt? Megyünk tovább, figyeljük a sátorhelyeket. Egy tópartnál lassítunk, gyanús, hogy itt már áll egy autó. Tökéletes hely, itt maradunk!
